Javaslat a választási rendszer reformjára
www.median.hu 
2017. szeptember 21. 

Kutatások


Gazdaság
Társadalom
Politika
Dosszié

Egészpályás feltámadás

A másfél éves távlatban mélypontnak számító áprilisi 31 százalék után a Fidesznek sikerült valamelyest javítani: a Medián június közepén készült felmérése szerint a kormánypárt ismét a teljes szavazókorú népesség 34 százalékának voksaira számíthat.
 

Hol az igazság?

A magyarok nagy többségének sok minden bántja az igazságérzetét. Az elmúlt héten készült gyorsfelmérésben három társadalompolitikai problémára kérdeztünk rá, és mindháromban nagyon sokan foglaltak el kritikus álláspontot.
 


A kormányváltók többségének tetszik Botka üzenete

Egyetemes visszaesés

A helyzet változatlan



KERESÉS

mit


KULCSSZAVAS KERESÉS

Dosszié 
2009. március 06.

Javaslat a választási rendszer reformjára

Igazi hungarikum a magyar választási rendszer – bár nem az a fajta, amelyikre feltétlenül büszkének kell lenni. Rendkívül bonyolult, a működése alapvető alkotmányos elveket sért, ugyanakkor párját ritkítóan népes parlamentet hoz létre. A Medián a HVG-vel együttműködve javaslatot készített az eddigi rendszer pártsemleges reformjára.
 

Nincs konszenzus a politikatudományban arról, milyen választási rendszer segíti elő leginkább a demokrácia hatékony működését. Sőt, inkább abban van egyetértés, hogy nincs ideális rendszer. Senki sem vitatja azonban, hogy vannak olyan alapelvek, amelyeknek minden korrekt választási rendszernek meg kell felelnie. Az egyik legfontosabb, hogy minden szavazatnak ugyanannyit kell érnie. Ebből értelemszerűen következik, hogy az egyéni választókerületeknek nagyjából egyformáknak kell lenniük, különben a nagyobbakban élők akarata kisebb súllyal esik latba, mint azoké, akik kis lélekszámú körzetben voksolnak. Vannak olyan helyzetek, amikor ez az elv nem érvényesülhet maradéktalanul, mert a körzethatárok meghúzásakor figyelembe kell venni például a közigazgatási, földrajzi vagy akár történelmi szempontokat is. Magyarországon azonban semmi sem indokolja a jelenlegi torz egyéni választókerületi beosztást. A helyzetet tovább rontja, hogy nemcsak az egyéni választókerületek aránytalanok, de a pártokra leadott szavazatokat begyűjtő megyei listás képviselői helyek elosztása sem népességarányos. Az még rendjén volna, hogy a legkisebb megyék valamivel több képviselőt küldhetnek a parlamentbe, mint amennyi arányosan járna nekik, de azt már semmi sem igazolhatja, hogy az 1989-ben meghatározott mandátumkiosztás miért nem igazodott a népességszám időközben bekövetkezett változásaihoz. Pest megye például 1990-ben még nagyjából megfelelő arányban volt képviselve a parlamentben, ám az akkor meghatározott 16 egyéni és 14 megyei listás mandátummal ma már nagyon alulreprezentált a törvényhozásban: polgárainak szavazata 2006-ban a Nógrád megyeiekének már csak a 70 százalékát érte (1. táblázat).
 
Az egyenlő szavazat elvével kapcsolatos állami nemtörődömség már csak azért is elfogadhatatlan, mert a választókerületi határok korrekt meghúzása és hozzáigazítása a lakosságmozgáshoz nem különösebben bonyolult feladat – a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem térinformatikusai által fejlesztett rendszerrel például bárki rajzolhat választókerületeket az interneten. A pártok sem feltétlenül ellenérdekeltek: 2006-ban például egyáltalán nem befolyásolta volna listás mandátumaik számát, ha földrajzilag arányosították volna a listás képviselői helyeket.
 
Gazdasági válság idején persze önmagában vélhetően keveseket érdekel az egyenlő választójog elve, inkább a képviselői létszám megkurtítására lennének fogékonyak a választók. Míg azonban a választókerületek területi egyenlőtlenségének kezelése elvileg megoldható a jelenlegi választási rendszer megtartásával, a kisebb parlamenthez a választási rendszer reformjára is szükség van. Ez pedig nehezen megy.
 
A demokratikus képviselet minősége szempontjából talán a parlament létszáma a legkevésbé fontos jellemzője egy választási rendszernek. Nemzetközi összehasonlításban a magyar parlament valóban nagyon népes (lásd Mennyi az annyi? című írásunkat). Radikális mandátumszám-csökkentéssel járó, átgondolatlan választási reform népszerű lehet ugyan, de káros lehet a magyar demokráciára. A nemzetközi szakirodalomban konszenzus van arról, hogy a választási rendszerek gyakori átalakítgatásával csínján kell bánni, az aktuálpolitikai célok által vezérelt, átgondolatlan reformok csak rontanak a helyzeten. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség kisebb kiigazításokra – a stabil nyugat-európai demokráciák többsége ezt az utat járta az utóbbi évtizedekben –, vagy társadalmi konszenzus mellett ne lenne értelme átfogó reformokba kezdeni. Mivel nálunk semmi esélye annak, hogy széles körű egyetértés alakuljon ki bármilyen radikális változtatásról, marad a rendszer fontolva haladó átalakítása.
 
Minden választási rendszernek van hátránya. Az egyik alaptípusnak számító többségi rendszerben – amit többek között Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban alkalmaznak – a szavazók csak egyéni képviselőjelöltekre szavaznak, és a győztes mindent visz. A vesztesre leadott szavazatok elvesznek, nincs utólagos hasznosításuk. Még ha a pártok támogatottsága nagyjából egyenletesen oszlana is meg egy országon belül, elvben akkor is megtörténhet, hogy a legnépszerűbb párt jelöltjei akár az összes választókerületben győznek, és így megszereznének minden parlamenti mandátumot. Ez persze nem fordul elő. A választókerületekben a politikai ízlések eltérőek, és a pártok helyi jelöltjei sem egyformán népszerűek a körzetükben. Angliában például 2005-ben a Munkáspárt 35,2 százalékkal 355 mandátumot szerzett, a konzervatívok 32,4-del csak 198-at. Az azonban simán megtörténhet, hogy egy párt a szavazatok 40 százalékával megszerzi a parlamenti többséget, míg egy másikat a szavazók 10 százaléka támogatja, mégsem jut mandátumhoz, mert egyik egyéni választókerületben sem volt képes többséget szerezni. Nagy lehet tehát az aránytalanság a leadott szavazatok és a pártok által megszerzett mandátumok között.
 
Az arányos rendszerek éppen azért jöttek létre, hogy ezt orvosolják. Ezekben a rendszerekben a szavazók pártok listájára szavaznak, és a pártok nagyjából a rájuk adott szavazatoknak megfelelő arányban részesednek a képviselői helyekből – attól függően van-e bejutási szavazatlimit. Az európai demokráciák többségében ilyen rendszer működik. Bár az arányosság nagy erény, ennek a megoldásnak is vannak hátrányai. Általában nem ad lehetőséget a szavazóknak a képviselők személyének kiválasztására, és a területi elvű képviselet is gyengébben érvényesül. Az arányos rendszer az esetek többségében koalíciós kormányokat eredményez, amelyek kevésbé stabilak, mint a többségi rendszerek egypárti kormányai.
 
A választási rendszerek hiányosságait leginkább maga az élet korrigálja. Ha kiismerik egy rendszer működését, a pártok és a szavazók képesek arra, hogy tompítsák annak gyengeségeit, megtanuljanak együtt élni a szabályokkal, és kialakítsák azt a stratégiát, amely a legtöbb hasznot hozza a számukra. Ezért lehetséges, hogy a többségi rendszerek valójában nem eredményeznek nagyon aránytalan mandátumkiosztást, az arányos rendszerek pedig olyan instabil kormányokat, mint azt a kritikusaik állítják. A tökéletlen, de hosszú ideje működő rendszerek inkább képesek stabil intézményi kereteket kialakítani a különböző politikai lehetőségek közötti mérlegeléshez, mint az új, ismeretlen, elméletben mégoly tökéletes megoldások.
 
Mik lehetnek az ilyen mérsékelt reform alapelvei? Abból érdemes kiindulni, amiben egyetértés körvonalazódik, hiszen a módosításhoz kétharmados támogatás szükséges. Sokáig szinte minden szakértő és az MDF kivételével minden párt egyetértett azzal, hogy fenn kell tartani a többségi és az arányos rendszer elemeit ötvöző vegyes megoldást Magyarországon. Bár a kormány legutóbb listás verzióra tett javaslatot (a 199 képviselőből 176 megyei listán, 23 országoson kapna mandátumot), az MSZP korábban a német vegyes rendszer átvétele mellett kardoskodott – amely kétségtelenül jóval arányosabb, mint a mai magyar.        Úgy tűnik azonban, a pártok a gombhoz varrják a kabátot. Ideálisnak vélt – a jelenleginél jóval kisebb – létszámú parlamenthez próbálják igazítani a választási elveket. Eközben egymásra licitálva csökkentenék a képviselők számát: a Fidesz régóta kampányol a 200 fős Országgyűlés mellett, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök pedig a három évvel ezelőtti 298 fős elgondolását módosította 199-esre.
 
A parlamenti létszám csökkentésére szükség van, főleg mivel enélkül aligha fogadna el reformot a közvélemény. A vegyes rendszer megtartása azonban eleve nagyobb parlamentet feltételez, mint a tisztán listás vagy többségi megoldás. Ráadásul a radikális csökkentést azoknak a képviselőknek kellene megszavazniuk, akiknek a nagy része feltehetően továbbra is a T. Házban szeretne maradni. Nem utolsó szempont az sem persze, hogy olyan reform elfogadásának lehet esélye, amelyik nem változtatja meg a pártok közötti jelenlegi erőviszonyokat. A választók (lásd Ismeretlen ismerős című írásunkat) és a parlamenti pártok többsége is (MSZP, MDF, SZDSZ) támogatná a kis pártoknak kedvező arányosítást (tisztán listás rendszerben 2006-ban az SZDSZ 25 mandátumot kapott volna 18 helyett, míg az MDF 19-et, nem pedig 11-et). Az egyéni körzetekben magát erősnek érző Fidesz korábban inkább a rendszer többségi jellegét erősítette volna, és csak a közelmúltban tett olyan kijelentéseket, amelyekből arra (is) lehetett következtetni, hogy elfogadná a pártok közötti erőviszonyokat fenntartó létszámcsökkentést. Úgy tűnik tehát, leginkább a jelenlegi status quo megőrzése alapján alakulhat ki konszenzus a pártok között, hiszen ez jelentené számukra a legkisebb kockázatot.
 
Ugyanakkor a választók szempontjaira is tekintettel kell lenni: szükséges a rendszer egyszerűsítése. A vegyes rendszerek eleve bonyolultabbak, mint a többségiek vagy az arányosak, hiszen azok ötvözeteként jöttek létre, de a magyar alighanem a világ egyik legbonyolultabbika. Az egyéni ág ugyanis nem egy-, hanem kétfordulós, és sokszor a pártok közötti visszaléptetések döntik el, melyik politikai erő szerzi meg a mandátumot. A parlamenti helyek kiosztásában pedig nemcsak a pártlistás szavazatokat begyűjtő megyei listák vesznek részt, hanem a mandátumot nem eredményező szavazatok kompenzálásaként országos lista is. Ráadásul a szavazóknak a voksoláskor tekintettel kell lenniük a listás mandátumok megszerzéséhez szükséges 5 százalékos küszöbre is. Mindent egybevetve a második fordulós visszaléptetések esetlegessége és a bonyolult mandátumkiosztási rendszer miatt nagyon nehéz felmérni, melyik párt és hány százalékkal kerül ki győztesen a választási versenyből.
 
Sokakat meglepett 1990-ben, hogy a listás szavazatok egynegyedét begyűjtő MDF az alapvetően arányosnak tervezett választási rendszerben hogyan kerülhetett egyedül is viszonylag közel a parlamenti többséghez, és hogy 1994-ben a pártszavazatok egyharmadával az MSZP miként szerezte meg azt. 1998-ban és 2002-ben aztán az MSZP hiába végzett az élén a listás szavazatoknál, a legtöbb mandátum mégis a Fideszé (illetve a Fidesz–MDF párosé) lett. Persze mostanra a pártok és részben a szavazók is kitanulták a rendszer működését, ez főleg abból látszik, hogy egyre kevésbé adják a szavazatukat a választási rendszer által eleve sújtott kis pártokra.
 
Több érv szól amellett is, hogy a választási reform minél kevésbé érintse az egyéni választókerületeket. A legtöbb párt szervezeti felépítése erősen kötődik a jelenlegi 176 választókerülethez, a körzetek területi arányosítása pedig éppen elég ellenállást váltana ki a végeken. Amiatt sem érdemes jelentősen csökkenteni az egyéni választókerületek számát, mert amúgy is túlságosan gyenge a kapcsolat az egyéni képviselők és választókerületük lakossága között – mamutméretű kerületekben ez még inkább úgy lenne.
 
Létezik olyan megoldás, ami az összes itt felsorolt szempontnak megfelel: nem radikálisan, de azért érezhetően csökkenti a képviselői helyek számát. Mindezt teszi úgy, hogy nem változtatja meg a pártok közötti erőviszonyokat, és egyszerűbb lesz a rendszer. A megoldást az arányos ág, tehát a listás szavazatok kezelésének a megváltoztatása adja. Ezt az elemet annak idején azért alkalmazták, hogy a nagy pártoknak kedvező egyéni ág mellett esélyt adjon a kisebbeknek is, magyarán hogy a tiszta többségi (csak egyéni kerületi) rendszert arányosítsa. De ezt a funkciót a listás szavazás gyakorlatilag nem képes betölteni, mert a szavazatokat megyénként fordítják át mandátummá, a legtöbb megyében viszont annyira kevés a mandátum, hogy abból nem jut a kicsiknek. Így az utóbbi két választáson a kisebb pártok (az SZDSZ és az MDF) már szinte csak a vigaszágon, az országos listáról kaptak mandátumot – a rájuk adott, de képviselői helyet nem eredményező szavazatok kompenzációjaként.
 
Ha a listás szavazatokat nem megyénként, hanem országosan összegeznék, sokkal arányosabban lehetne elosztani a mandátumokat a pártok között, és kevesebb listásra lenne szükség az egyéni választókerületi versenyben alulmaradók kárpótlására. A területi listákat elsősorban az arányos rendszert követő országokban szokták alkalmazni, hogy a pártokon nyugvó képviselet mellett megjelenjen a területi elv is. Nálunk azonban az egyéni választókerületek már megfelelnek ennek a célnak, ráadásul a szavazók többsége most is azt hiszi, hogy országos listára szavaz, pedig területire. A megyei listák eltörlése nem új gondolat, Tölgyessy Péter – még SZDSZ-képviselőként – 1993-ban már felvetette, és szerepelt a Fidesz és az SZDSZ reformjavaslataiban is.
 
A 152 (jelenleg megyei) listás mandátum országos szintű kiosztása után a pártokra leadott szavazatokból már nagyon kevés lenne a töredék, az 58 országos listás mandátumot tehát meg is lehetne szüntetni. Kérdés azonban, hogy akkor mit kezdjen a rendszer a vesztes egyéni jelöltekre leadott elsőfordulós szavazatokkal, amelyek szintén az országos listán landolnak. Az egyik lehetséges megoldás, hogy ezek a voksok egyszerűen elvesznek. Ám ezzel megbomlana a listás és az egyéni ág jelenlegi szoros kapcsolódása, az egyéni győzelemre esélytelen pártoknak például nem lenne érdekük jelöltet indítaniuk. Ha viszont a pártok vesztes egyéni jelöltjeire leadott, tehát nem hasznosult szavazatokat hozzáadják a listás voksokhoz, és ezek alapján osztják szét a pártmandátumokat, akkor mind a két probléma megoldódik.
 
A 176 egyéni választókerület megtartásával, az 58 országos listás mandátum megszüntetésével és a listás szavazási rendszer említett átalakításával 328 fős parlament jönne létre. Ebben az utóbbi három választás tapasztalatai alapján szinte hajszálra ugyanazok a mandátumarányok jönnének létre, mint a jelenlegi rendszerben (lásd táblázatunkat). Az ilyen átalakítás hatását könnyű modellezni, hiszen az egyéni választókerületek eredményét adottnak vehetjük, a töredékszavazatok és a listás szavazatok kiosztását pedig nem nehéz újraszámolni (2. táblázat).
 
Ami pedig az egyéni kerületek hozzáigazítását illeti a népességszám-arányokhoz, ott nem csupán a választókerületek méretét, egymás közötti arányosságát kell figyelmi, de a megyék közötti arányokat is – feltéve, hogy a kerületek továbbra sem lóghatnak át a megyehatárokon. A leginkább költséghatékonynak tűnő átalakítás egyrészt helyreállítaná a főváros és Pest megye között az agglomerációba kiköltözés miatt felborult egyensúlyt, másrészt egyszerűen megszüntetné a legkisebb három vidéki választókerületet. Ez utóbbi már csak azért is igazságosnak tűnik, mert ezek olyan megyékben találhatók, amelyeknek több egyéni képviselőjük van, mint amennyi népességarányosan járna nekik. A két legkisebb kerület (a Veszprém megyei 6-os, vagyis Veszprém egy része és néhány település, valamint a Tolnai megyei 4-es választókerület, tehát Dombóvár és környéke) megszüntetése könnyen megoldható lenne úgy, hogy az oda tartozó településeket a környező – egyébként az átlagnál szintén jóval kisebb – kerülethez sorolnák. Jász-Nagykun-Szolnok megyében azonban feltehetően több kerület határát is módosítani kellene ahhoz, hogy a népességszámnak megfelelően 8-ról 7-re csökkentsék az ottani egyéni képviselők számát.
 
Újra kellene rajzolni a budapesti határokat is. Egyrészt azért, mert a jelenlegi beosztás aránytalan, másrészt a mostani 32 egyéni képviselő helyett legfeljebb 28 dukálna a fővárosnak. A Pest megyei kerületek számát eközben legalább kettővel meg kellene növelni, ami valószínűleg szintén nem oldható meg a meglévő határok jelentős megbolygatása nélkül. Ez az átalakítás a kerületek többségét egyáltalán nem érintené, mégis jelentősen javulna a területi arányosság: országosan 40-ről 10-re csökkenne azoknak az egyéni választókerületeknek a száma, amelyek 20 százaléknál nagyobb mértékben térnének el az átlagtól, és 17 százalékról 11-re mérsékelődne az átlagtól való eltérés átlaga is.
 
A „beáldozott” kerületek között vannak olyanok, amelyekben a legutóbbi választásokon a Fidesz nyert, és olyan is, ahol az MSZP. A fővárosi képviselők számának csökkentésével persze a szocialisták járnának rosszul, ám könnyen lehet, hogy a Fidesz-KDNP is veszítene egy biztos körzetet, a legutóbb a kereszténydemokraták által elnyert budai 15-ös kerület (Újbuda egy része) ugyanis az egyik legkisebb a fővárosban, így aligha élné túl az átalakítást. Ráadásul az új Pest megyei körzetek politikai ízlése valószínűleg nem nagyon térne el a budapesti átlagtól, hiszen jelenleg főleg a fővárostól közvetlenül délre eső településeken jut a legtöbb lakos egy képviselőre, márpedig ott a baloldal eddig általában 10-15 százalékponttal végzett a Fidesz előtt. Ez az átalakítás tehát nem befolyásolná érdemben a pártok mandátumszerzési lehetőségeit.
 
Így 319 főre csökkenne a parlament létszáma. Az egyéni országgyűlési képviselők száma 176-ról 171-re módosulna, és ezzel párhuzamosan nem 148-ra lehetne lefaragni a listás képviselők számát. A 319 nem kerek szám ugyan, de így legalább nem alakulhat ki patthelyzet a parlamentben. És a 319 több annál, amit sokan talán ideálisnak tartanak, és persze annál is, amivel a politikusok dobálózni szoktak. Ám egész biztosan kevesebb annál, amit a lelkük mélyén gondolnak, hiszen a megegyezésre esélytelen javaslataikkal a pártok voltaképpen a jelenlegi 386 fős konstrukciót védik. Könnyen megemészthető lenne a pártok számára egy ekkora változás, nem zavarná össze a választókat, sőt a felmérésekből ismert elvárásaiknak megfelelően alakítaná a rendszert. Ezen persze más változtatni való is volna bőven, mindenekelőtt az ajánlási rendszer (a kopogtatócédulák gyűjtése), ami indokolatlanul nagy akadályt gördít a kis és/vagy új pártok indulása elé, és állandó visszaélések tárgya. Felmerülhetne még a kétfordulós rendszer egyfordulóssá tétele, vagy az 5 százalékos küszöb megváltoztatása is, ám ezek nehezen kiszámítható módon változtatnák meg a pártok és a választók viselkedését. Ez utóbbi lehetőségeket talán a következő reform alkalmával lenne érdemes felvetni.
 
1. táblázat
Az egy mandátumra jutó választópolgárok száma* és az átlagos értéktől való eltérés megyénként
 
 
egy mandátumra jutó választók száma
az átlagtól való eltérés (százalék)
1990
2006
1990
2006
23 468
29 811
-1,13
22,37
24 318
27 021
2,45
10,92
23 584
26 236
-0,64
7,7
25 499
25 831
7,43
6,03
23 770
25 220
0,14
3,52
23 382
25 031
-1,49
2,75
24 259
24 644
2,2
1,16
23 816
23971
0,34
-1,6
23 208
23 924
-2,22
-1,79
24 316
23 881
2,44
-1,97
24 078
23 712
1,44
-2,66
23 434
23 697
-1,27
-2,73
22 944
23 608
-3,34
-3,09
23 254
23 398
-2,03
-3,95
22 071
23 293
-7,01
-4,38
23 295
23 259
-1,86
-4,52
25 158
22 642
5,99
-7,06
21 552
22 558
-9,2
-7,4
21 405
21 797
-9,82
-10,52
21 969
21 465
-7,44
-11,89
 
 Felülreprezentált
 
közepes mértékben
 
nagymértékben
 
 
 
 
 
Alulreprezentált
 
közepes mértékben
 
nagymértékben
 
* Az egyéni választókerületi és a területi listás képviselői helyek együtt. Forrás: Komornoki Mihály: A választókerületi beosztás területi egyenlőtlenségei Magyarországon. Szakdolgozat. BCE.
 
2. táblázat
A pártok tényleges és a reformjavaslatból következő hipotetikus mandátumaránya - százalék
 
1998
2002
2006
tényleges
hipotetikus*
tényleges
hipotetikus*
tényleges
hipotetikus*
MSZP
34,7
32,6
46,1
45,7
49,2
49,4
Fidesz**
38,3
38,4
48,7
49,1
42,5
41,5
SZDSZ
6,2
7,9
5,2
5,2
5,2
5,8
MDF
4,4
5,2
 
 
2,8
3,0
FKGP
12,5
11,9
 
 
 
 
MIÉP
3,6
3,7
 
 
 
 
egyéb
0,3
0,3
 
 
0,3
0,3
 
* A jelenlegi 176 választókerületet és 152 listás mandátumot feltételezve.
**2002-ben Fidesz-MDF, 2006-ban Fidesz-KDNP
 
Kapcsolódó cikkek: