Az olimpia után
www.median.hu 
2017. március 30. 

Kutatások


Gazdaság
Társadalom
Politika
Dosszié

Ha a népszavazáson múlna, biztosan visszalépnénk

Ha a Momentum kezdeményezése sikerrel jár, és népszavazásra kerül sor, a budapestiek többsége amellett tenné le a voksát, hogy a főváros vonja vissza olimpiai pályázatát .  

Enyhén nőtt az antiszemitizmus Magyarországon

A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet a Tett és Védelem Alapítvány (TEV) megbízásából 2015 novemberében átfogó felmérést végzett a magyar társadalom zsidósághoz való viszonyáról.
 


Olimpia: csökkenő lelkesedés

Csatlós vagy csatlakozó?

Europtimizmus



KERESÉS

mit


KULCSSZAVAS KERESÉS

Dosszié 
2008. szeptember 29.

Az olimpia után

Az olimpia a pekingi játékok befejeződését követően ugyanakkora érdeklődést vont magára, mint a versenyek megnyitása előtt, ám a figyelemnek ez a mértéke lényegesen kisebb, mint ami Athén után volt tapasztalható (1. ábra).

 
Pedig a nagy világversenyek iránt általában jobban érdeklődnek befejeződésüket követően, mint kezdetük előtt. Abban, hogy ezúttal mégsem így történt, minden bizonnyal nagy szerepet játszik, hogy a magyarok szereplése kevésbé volt sikeres, mint korábban, és ezzel összefüggésben a médiában is lényegesen csendesebb és kevésbé lelkesítő volt az olimpia visszhangja. A érdeklődés mérséklődésének kétségtelenül van pozitív eleme is: az, hogy ezúttal a doppingbotrányok elkerülték a csapat szereplését. A szeptember elején készített Medián-felmérés során a válaszadók 29 százaléka említett olyan ügyet az előző hetek érdeklődést felkeltő történései közül, amely összefügg a magyarok pekingi szereplésével, az augusztusban legnagyobb médiafigyelmet kiváltó tizenöt esemény közül pedig a válaszadók 48 százaléka sorolta ezt a leginkább fontos öt közé, igaz, csupán 5 százalék tartotta a legfontosabbnak. Négy évvel ezelőtt összetettebb volt a kép, mert a sikerek mellett a doppingügyek, Annus Adrián és Fazekas Róbert kizárása újabb dimenziót adott az olimpiai szereplésről szóló közbeszédnek, és a két tényező együtt lényegesen nagyobb érdeklődést váltott ki (lásd: Kevés fény jut, árnyékból van több).
 
Az olimpia előtt hat-héttel készült felmérés szerint a magyarok átlagosan nyolc aranyérmet vártak (lásd: Nyolc aranyat, mint mindig). Ezt utólag egy kicsit visszaigazították, közelebb tették a realitáshoz, de az emlékezetben megmaradt 6.7-es aranyátlag is jelentősen meghaladja a ténylegeset, és az elégedettség minimumaként megadott átlagosan 5.6 első helyezés is azt valószínűsíti, hogy széles körre jellemző a csalódottság. Ennek fényében akár meglepő is lehet, hogy összességében valamivel többen vannak (31 százalék), akik teljesen vagy részben elégedettek a magyarok pekingi eredményeivel, mint akik hasonló mértékben elégedetlenek (28 százalék). Az elégedettség intenzitását kifejező százfokú mutató értéke 51 pont (ez szinte pontosan megegyezik azzal, ahogy a versenyek befejeződése előtt öt nappal a még bajnoki cím nélkül álló csapat szereplését értékelte a közvélemény. Lásd: Az olimpia is megoszt?). A kiegyenlített beállítódás mögött részben annak a nézetnek a tömeges (50 százalék) elfogadása játszik szerepet, amely szerint a magyar csapat szereplése megfelel a realitásnak, és csupán 45 százalék véli úgy, hogy a magyar sportolók a lehetőségeik alatt teljesítettek a versenyeken. Az, hogy a gyenge szereplés elfogadása reálisként mennyire újkeletű jelenség, abban is megmutatkozik, hogy még az így vélekedők is előzetesen átlagosan 6.1 aranyra számítottak, és 5.2-del lettek volna elégedettek. A jelenlegi realitás tudomásulvétele és a kilátások megítélése nem teljesen esik egybe: valamelyest többen vannak, akik arra számítanak, hogy a magyar csapat 2012-ben, a londoni olimpián megismételheti az athéni eredményt (46 százalék), mint amennyien nem tartják valószínűnek, hogy „a közeljövőben a magyar sport újra ilyen eredményes lesz” (41 százalék).
 
Azok körében, akik legalább részben elégedetlenek, a legtöbben (40 százalék) az állami támogatás mértékét jelölték meg a kudarc okaként, a második helyen a sportolókra nehezedő túlzott elvárás szerepel, de csaknem ugyanennyien teszik felelőssé magukat a versenyzőket (2. ábra). Az adatok közvetlenül nem összehasonlíthatóak a játékok alatti mérésekkel, de a két sorrend kis megszorítással összevethető: utólag jelentősebb lett az állami támogatás és az elvárások szerepe, miközben a sportolók felelősségének jelentősége csökkent. A kormányt közvetlenül csupán minden ötödik válaszadó okolja (körülbelül ugyanannyian, mint a Magyar Olimpiai Bizottságot, az edzőket, és a bírókat), de a politikával összefüggő két tényező valamelyike a válaszok 47 százalékában szerepelt. A bírók kárhoztatása utólag lényegesen nagyobb körre lett jellemző, mint amekkora a játékok során volt, amiben minden bizonnyal szerepet játszott a köztelevízió kommentátorainak ilyen irányú, egyébként merőben szokatlan magatartása.
 
A Fidesz-szavazók az MSZP híveinél kevésbé elégedettek a magyar csapat szereplésével (46 és 62 pont), de a pártkötődések a csapat eredményességének megítélésénél is nagyobb mértékben befolyásolják azt, hogy ki mivel magyarázza a kudarcot. Az, hogy a Fidesz támogatóinak körében lényegesen többen okolják a kormányt, illetve az állami támogatás korlátozottságát, mint az MSZP szavazótáborában, viszonyaink közepette akár természetesnek is mondható, az azonban meglepő, hogy a MOB felelősségét mindkét körben (sőt, a még politikailag aktív harmadikban, az egyéb pártok szavazói körében is) azonosan ítélik meg. A szocialista szavazók magyarázat iránti természetes igénye inkább a túlzott elvárások és a sportolók felelőssége irányába tapogatózik. Abban egyébként mindkét nagy párt szavazói egyetértenek, hogy „a politikának nem lenne szabad beleszólnia a sport szakmai kérdéseibe, ezért üzleti alapon működő egyesületekre és szövetségekre lenne szükség”, de különbözőképpen ítélik meg a jelenlegi helyzetet, illetve képzelik el az ideális állapotot. A nagyobb eltérés az előbbiek tekintetében mutatkozik, mert mint láttuk, az, hogy a MOB elnöki pozíciója ideálisan összeférhetetlen a pártpolitikával, a Fidesz táborában is elfogadott (3. ábra).
 
A sport, illetve az olimpia iránt legalább kismértékben érdeklődő emberek (a teljes népesség 79 százaléka) közül minden harmadik (36 százalék) minden nap követte tévén a versenyeket. A közönség körében a köztelevízió szerepe meghatározó volt, 73 százalékuk kizárólag ezek valamelyikének adásait nézte. Az Eurosportnak általában csak kiegészítő funkciója volt (22 százalék nézte ezt is), de minden huszadik tévénéző számára ez volt az elsőszámú csatorna. A rádió szerepe ennél kisebb volt, a Kossuth rádió közvetítéseit csupán 3 százalék hallgatta naponta, és további 17 százalék ennél ritkábban. A rádiónak még a saját közönsége körében is általában másodlagos szerepe volt, de a rádiózók csaknem egyharmadával előfordult, hogy olyan helyzetben is ezt választotta, amikor a tévét is nézhette volna. Visszatérve a tévére, a köztévé olimpiai közvetítéseivel összességében elégedettek voltak az emberek (85 pont), és a műsorfolyam konkrét elemeinek megítélése is ‑ bár ennél kisebb mértékben ‑ egyértelműen kedvező (4. ábra). Azoknak, akik az Eurosportot is nézték, kevésbé hízelgő a véleménye a köztévéről, mint azoknak, akiknek nincs összehasonlítási alapjuk. A legnagyobb különbség a stúdióbeszélgetések és a kommentátorok megítélése tekintetében mutatkozik.
 
A felmérést a Medián-Omnibusz keretében 2008. szeptember 5-e és 9-e között készítette a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet az ország felnőtt népességét reprezentáló 1200 fő személyes  megkérdezésével. A minta kisebb torzulásait a KSH adatait felhasználva matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálták, és így a minta jól tükrözi a szavazókorú lakosság lakóhely, nem, életkor és iskolai végzettség szerinti összetételét. A közölt adatok hibahatára az adott kérdésre válaszolók számától függően ±3-4 százalék.
 




Ábrák